Every Good Endeavor: Connecting Your Work to God’s Plan for the World
Miért fontos erről beszélni?
Általában heti 1 délelőttöt töltünk gyülekezetben, és reggelente 10-15 vagy 60 percet imádkozunk, és olvasunk Bibliát.
A munkahelyünkön azonban átlagosan heti 5 x 8 órát, összesen 40-50 órát töltünk el.
Mi a szerepe a munkának az életünkben? Csupán pénzkeresés? Azért dolgozunk, hogy hétvégén ne kelljen dolgoznunk? Hogy felépíthessünk egy házat, amiben alig töltünk időt? Hogy kivehessük azt a bizonyos két hét szabadságot nyáron? Vagy hogy 65 évesen nyugdíjba mehessünk és soha többé ne kelljen dolgoznunk?
Nagyon sok önsegítő könyv született már arról, hogy az ember hogyan tehet szert passzív jövedelemre, hogy soha többé ne kelljen dolgoznia, és megnyugtató választ találhasson a fenti kérdésekre. Könyvek, mint a 4 órás munkahét azt sugallják, hogy a munka modernkori rabszolgaság, ami felfalja az életünket?
De mi van akkor, ha tévedünk? Ha a munka valójában életünknek egy kulcsfontosságú területe, amitől nem megszabadulni kellene, hanem megérteni és megragadni a jelentőségét? Mi van akkor, ha nem létezik olyan hasznos munka, ami ne tenne bennünket többé, és teljesebbé, ha a megfelelő lelkülettel végezzük?
Mi van akkor, ha a munkahely és a szolgálat között sem feszül ellentét, ha a legpiszkosabbnak tűnő, vagy legverejtékesebb munka is valójában egy lehetőség, hogy Istent megdicsőítsük? Ha a reggeli 10 vagy 25 perces csendességed csupán bevezeti az egésznapos istentiszteletet, és ha a vasárnapi istentisztelet csupán megkoronázza az Istennel töltött hetedet?
A Hivatás és elhívás pontosan erről szól. Arról, hogy a hívő ember hogyan találhatja meg a helyét a munka világában, hogyan láthatja saját életét és teljesítményét azzal az örömmel, ahogyan Isten maga lát minket.
A szerzőkről, a könyv történetéről
Tim Keller egy nemzetközileg ismert szerző, előadó, gyülekezetplántáló lelkipásztor, aki New York üzleties és materialista világában alapította meg a Redeemer gyülekezetet. Ő maga a saját gyülekezetében tapasztalta meg, micsoda igény van arra, hogy lelkipásztorként válaszokat adjon a fentebb föltett kérdésekre.
Katherine Leary Alsdorf a gyülekezet egyik tagja, aki korábban a Szilícium-völgy több vállalatánál is töltött be vezető pozíciót. Utolsó ilyen cége egy informatikai startup vállalat volt, amely egy új terméket fejlesztett. Sajnos azonban a dot-com lufi kidurranásával a cég maga is a tőzsdei krach áldozatává vált, mielőtt még maga a termék megállhatott volna a saját lábán, ezért a cég felszámolás alá került. Bár látszólag a munkájuk teljességgel elvesztegetett idő volt, az emberek utcára kerültek, a termék sosem került piacra, mégis a szomorúságon túl azzal az élménnyel zárták le a munkájukat, hogy együtt egy nagyszerű dolgot vittek véghez.
Az emberek már a megszűnt munkahelyükre is ismét bejöttek, hogy újra találkozzanak, felidézzék a közös munkát, az élményeket, kapcsolatokat, hogy mi mindent tanultak ez idő alatt. Felépült egy vállalati kultúra, kialakult egy együttműködés, megmozdult a kreativitás, amit most az utcára került emberek magukkal fognak vinni. Nem veszett el.
Néha kudarcot vallunk a végeredmény tekintetében, de lehet, hogy történt valami, ami az életünkre nézve mégis számít, és nem veszett el. Lehet, hogy olyasmi történt, amit csak az örökkévalóság felől fogunk tudni a maga teljességében meglátni. A munkánk több, mint amit az eredményen le lehet mérni. A munkánknak lehet transzcendens, rajtunk, vagy az anyagiakon túlmutató jelentősége.
A kudarca után Katherine Isten válaszát kereste az elhívásával kapcsolatban, és ekkor Timothy Keller fölkérte őt, hogy segítsen a Redeemer gyülekezet Hit és Munka Központjának létrehozásában, amelynek ma ő a főállású igazgatója.
Tim Keller fölhozza példaként Tolkien egyik novelláját, amelyben egy festő egész életét arra szánja, hogy megfessen egy tökéletes fát. Ám ahogy megérzi, hogy a halál szólítja, egyre nagyobb elkeseredéssel látja azt is, a műve sosem lesz készen, sosem lesz teljes. Végül el kell indulnia a mennyország felé. A műve befejezetlenül marad, sőt, halála után meg is rongálódik a vászon. Az új tulajdonos észrevesz egyetlen levelet, amely éppen maradt, és igazi mesterműnek látszott, ezért kivágta, és egy kiállítás része lett. Egy aprócska kép, amelynek a címe: A levél. Ennyi maradt a festő életművéből. Ám amikor ő maga belépett a menny kapuján, meglátta ott azt a fát, amelyet egész életében meg akart festeni. Tökéletes volt, teljes, minden részletében még szebb, mint amit ő valaha megfesthetett volna. A fa létezett és készen volt. Hirtelen a festő azt érezte, a sok idő, amelyet a fa részleteivel bíbelődött, nem veszett el, hiszen az övé maradt, a tökéletes fával együtt is.
Tim Keller üzenete: A fa létezik. Túlmutat azon, amit mi ezen a földön a munkánkkal meg tudnánk valósítani, de épp ez ad jelentőséget minden munkának. Akár a részletekkel pepecseltünk, akár a nagy egészet mázoltuk fel elnagyoltan, a munkánk része annak a tökéletesnek, ami végül a miénk lesz.
Mi a munka jelentősége?
Bár sokan foglalkoztak már a hit és munka kapcsolatával, azzal, hogyan szolgálhatjuk Istent a munkahelyünkön, és nagyon sok jó válasz napvilágot látott már ezzel kapcsolatban, egyik sem tudta megragadni az életünk, a munkánk és hitünk egységét megragadni.
A liberális teológia inkább a társadalmi igazságosságért való fáradozást emeli ki. Legyünk tudatosak, igazságosak, teremtsünk munkát, lehetőséget másoknak…
Az evangelikalizmus azt hagsúlyozza, hogy a munkahelyünk a bizonyságtételnek egy nagyon fontos színtere. Azaz tegyünk bizonyságot a munkatársainknak.
Sokan azt emelik ki, hogy Isten meg akar áldani bennünket bőséggel, hogy sok pénzt keressünk, és támogathassuk a gyülekezetünket, ne szoruljunk rá senkire, ne kerüljünk adósságba, inkább mi adjunk kölcsön…
És persze legyünk mestere a szakmánknak…
…teremtsünk szép dolgokat
…vigyük bele a hitünket, mint témát a munkánkba…
…adjunk jó példát lelkiismeretességből, szorgalomból, hálás hozzáállásból…
Mindezek a válaszok vagy-vagy viszonylatban jelentek meg. De mi van akkor, ha mind egyszerre igaz? Mi van akkor, ha önmagában egyik sem teljes?
Az ókori görög filozófusok, mint Arisztotelész, negatívan tekintettek a munkára, azt átokként vagy megbélyegzésként értelmezték. Ezen irányzat szerint az igazi méltóság abban rejlik, ha az ember kerüli a munkát az eszményi, intellektuális tevékenységek érdekében. A fizikai munka a görög gondolkodásban alacsonyabb státuszú volt, mivel negatívan viszonyultak az anyagi világhoz, ellentétben a bibliai szemlélettel.
A ma sok önsegítő guru által újra felfedezett sztoikus filozófiában ez visszaköszön. Ne vesztegesd el az életed a munkahelyeden. Találd meg a célodat. Több vagy, mint 8-tól 4-ig robotoló rabszolga. Tegyél szert passzív jövedelemre, hogy az életed szellemileg kiteljesedhessen.
Az ókori zsidóság egészen másként látta a munkát. Jézus korában minden rabbinak volt valamilyen szakmája. Jézus, mint ács egyáltalán nem tűnt proletárnak, hiszen pl. Johánán ben Zakkaj kereskedő és kézműves is volt, a híres Sammaj rabbi építőmester, Jochánán ben Máttájá pedig napszámos. Pál maga, mint rabbi, nem lógott ki a sorból a sátorponyva készítésével. A Biblia világától távol áll, hogy a fizikai munkát lealacsonyítónak lássa.
Pál épp ezért a hellenista hátterű gyülekezeteket nagyon határozottan utasította, hogy ne mesékkel és elméletekkel foglalják le magukat, hanem ragaszkodjanak az egészséges tanításhoz, és dolgozzanak két kezükkel és példamutató szorgalommal.
A középkor egyháza viszont a filozófia munkával kapcsolatos hozzáállását vitte tovább, úgy látva, hogy a munkának két rendje van. A világi, amely szükséges, de alacsonyabbrendű, és a szakrális, egyházi munka, a papok, szerzetesek, teológusok munkája, az egyházi hivatás. Ez a kettősség az, amire lehet, hogy a saját hozzáállásunkban is ráismerünk. Nem kellene, hogy így legyen.
A reformáció nagy (újra-) felfedezése, hogy a munka önmagában lehet istentisztelet, nem csupán az egyházi szolgálat lehet hivatás, elhívás. Az a helyes, ha bármilyen munkát is végzünk, úgy végezzük azt, mint akiket egy nagyobb hatalom hívott el a munka végzésére.
A Biblia világképe szerint a munka:
1, Ott van Isten tervében.
Isten maga munkát végez a teremtés során, és elégedett a saját művével. Az embert különleges módon alkotja meg, a saját képmására. Az állatokat csupán megáldja arra, hogy fenntartsák magunkat, és szaporodjanak. Az embert azonban nem önfenntartásra teremti meg, hanem küldetést ad számára. Bevonja saját teremtő művébe azzal, hogy megismerje, művelje, őrizze és meghódítsa a teremtett világot.
2, Isten valójában más teremtményeivel szemben az embert fölszabadította arra, hogy valami önmagánál nagyobb dolog érdekében dolgozzon, alkosson.
A munka nem rabság, hanem szabadság. Ha kiküszöböljük az életünkből, azzal csupán veszítünk valamit igazi önmagunkból.
A munka méltóságot ad az embernek.
3, Ugyanakkor a munkának megvannak a maga határai is.
Nem töltheti ki egész életünket 7/24-ben. Isten a munka és a pihenés, alkotás és hálaadás ritmusára építette a világot. A munka tehát nem válhat életünk egyetlen aspektusává, életünk értelmévé. Inkább az emberi lét egy fontos méltósága.
4, A munka művelés és uralom.
Az uralom manapság rossz csengésű szó. De itt nem arról van szó, hogy a természet az ellenség, amely az életünkre tör, és valahogyan meg kellene zaboláznunk. Nem is arról, hogy kizsákmányolhatnánk és eldobhatnánk a magunk kényelmére.
A Biblia ismer egy szót, ami talán idegenül hangzik. A sáfár, vagyonkezelő az, aki megbízást kap, hogy értékes és szép dolgokat gondozzon, gazdálkodjon velük, annak tudatában, hogy ezek nem az övéi. Egyszer el kell számolnia velük. Nem önmagáért gazdálkodik a sáfár, hanem a megbízója érdekében. Az ember méltósága is ilyen. Nem önmagáért kell dolgoznia, hanem a teremtett világért, és leginkább Isten iránti hűségből. Cserébe gyönyörű és gazdag világ sáfára lett, hatalmas méltóságot és teljes gondoskodást kapott.
5, A munka kultúrát teremt.
Az ember ott folytatja a munkát, ahol Isten abbahagyta. Isten teremtette a növényeket, az ember gazdálkodik, nemesít. Isten teremtette a sziklát, az ember házat épít, szobrot emel, utat kövez. Isten megteremtette a hangokat, színeket, az ember zenét szerez, fest, fényképez…
Töltsétek be és hódítsátok meg a földet: Ez a parancs túlmutat azon, hogy legyenek gyerekeink, akik továbbviszik a DNS-ünket. Azt jelenti, építsük fel az emberi kultúrát. Bármi, amivel hozzájárulunk ahhoz, hogy a kultúránk fennmaradjon, vagy növekedjen, valójában Isten képmásává tesz bennünket. Nem kell ehhez vezető mérnöknek, tudósnak, feltalálónak, de még csak értelmiséginek sem lennünk.
6, A munkával tulajdonképpen Istent szolgáljuk.
Ha Krisztusban átéltük, hogy Istennek mennyire értékes és szeretett gyermekei vagyunk, nincs többé szükségünk arra, hogy a munkában találjunk igazolást, üdvösséget, megoldást. Felszabadulunk arra, hogy Istent szeretssük a munkánkkal.
Amikor jól végezzük a munkánkat, amikor másokat szeretünk és szolgálunk, amikor a legtöbbet hozzuk ki magunkból, valójában olyasmit csinálunk, ami túlmutat rajtunk. Eric Lidell történetét idézi a szerző, akinek az életét a Tűzszekerek c. film dolgozta fel. Lidell misszionáriusi elhívással, egy kitérőként vett részt az olimpián. Misszionárius apja így bíztatta: „Krumplipucolással is szolgálhatod az Urat, ha abban a tökéletességre törekszel.” Lidell, akinek ajándéka volt arra, hogy gyorsan fusson, átélte, hogy miközben a legtöbbet hozza ki önmagából, Isten gyönyörködik benne.
Mi a baj akkor a munkával?
Az, hogy egy bűntől megrontott világban élünk. Mindaz, amit a munka méltóságáról, szépségéről, hivatásáról elmondtunk, egy tökéletes teremtési terv része volt, ma azonban a munkában meg kell tapasztalnunk annak keserűségét és hiábavalóságát is.
1, A munka először is nagyon sokszor meddő.
Nagyon sok olyan tényező hátráltatja a munkánkat, ami nincs a kezünkben. Tövist és bogáncsot terem a föld.
Pl. hiába építünk ki egy nagyszerű rendszert, a munkatársak fellázadnak, félreértenek, az áskálódás elnyeli az energiánkat. Hiába fejlesztünk egy szuper terméket, ha a mohóság tőzsdei összeomlást eredményez, és a cégünk csődbe megy, mielőtt még a munkánkkal másokat szolgálhattunk volna. Hiába vagy nagyszerű lelkipásztor, mikor a legjobban pörögne a szolgálatod, valaki megrágalmaz, vagy az egészséged megrendül. Mire vissza tudsz térni a szolgálatba, kezdhetsz mindent előlről.
Nem tehetünk mást, mint hogy elfogadjuk ezt, mint a megromlott világ velejáróját, és nem hagyjuk, hogy az elhivatásunkból fásultság és kiégés legyen. Szépen kezdjük újra.
Közben vigaszt kaphatunk abból, hogy még ha nem is lesz a munkánk olyan teljes, mint ahogy megálmodtuk, része a nagy egésznek. Ahogyan Tolkien írta: a fa létezik.
2, A munka sok esetben értelmetlen.
Ahogy a Prédikátor mondta: Minden hiábavalóság – A NAP ALATT! Ne feledjük, a Prédikátor csupán arról beszél, ami a NAP ALATT, azaz a mostani világunkban, a bűntől megrontott teremtésben történik.
A prédikátor először is a bölcsességet keresi, igyekszik mindent megtanulni, megérteni, ahogyan sokan tettük ezt életünk egy pontján, talán az egyetemen. Mikor megérti, hogy a tanulás sosem fog véget érni, és egyre teljesebben látja meg, milyen keveset tud, arra adja a fejét, hogy az életet élvezze. Az élvezetek azonban nem teszik teljessé az életét. Ezért a prédikátor arra szánja magát, hogy keményen dolgozzon, megvalósítson célokat, elérjen eredményeket. Ezek az eredmények azonban szintén hiábavalók a NAP ALATT, mert másé lesznek, aki elherdálja őket. Vajon amit kemény munkával építünk, arra fog bárki is emlékezni? Néhány évtizedig talán. Évszázadokig? Aligha. Évezredek távlatában? Minden porrá lesz, ha csupán a NAP ALATT világában tájékozódunk.
Még ha a munkánk nem lenne meddő, és nem hátráltatnák lehetetlen körülmények, akkor is porrá lesz mindez, a megromlott és halálnak kiszolgáltatott világban.
Salieri korának egy híres és elhivatott zeneszerzője volt, aki Isten dicsőségére szeretett volna zenét szerezni, ami ilyen módon őt is halhatatlanná teszi. Vetélytársa, Mozart viszont egy csodagyerek volt, aki istentelen, világias élete mellett is játszi könnyedséggel komponált olyat, amiről Salieri álmodni sem mert. Az Amadeus c. filmben Salieri ezen megkeseredik. Minden erőfeszítése dacára Isten nem őt áldotta meg, korlátozott tehetsége megakadályozta, hogy a munkája által halhatatlanná váljon. Ezért meggyűlölte Mozartot, és magát Istent is.
Pedig valójában Salieri számára is ott volt a reménység, hogy a korlátozott és halandónak tűnő munkája is része a nagy egésznek, és amikor a NAP ALATT világa átadja a helyét az eljövendőnek, az ő öröme is maradéktalan lehet.
3, A munka önzővé vált.
A bűnös ember munkája önmagára irányul. Mint Bábel tornyának az építői, akik egy csodás új technológiát, és az ebben rejlő gazdag lehetőségeket (tökéletes formájú égetett tégla) arra használják, hogy „maguknak nevet szerezzenek.”
Mint a bibliai Eszter, aki saját karrierjén dolgozva eljut egy igen magas pozícióba, a királyi palotába. Ám eljön az igazság pillanata, amikor mindazt, amit önmaga kedvéért és kényelméért elért, kockára kell tennie egy önmagán túlmutató ügy, Izráel túlélése érdekében.
Mordecháj arra figyelmezteti: nem önmagáért kapta ezt a tisztséget, kényelmet, ezeket az eredményeket, hanem azért, hogy fölhasználja egy önmagán túlmutató célért.
A bűnös ember azonban a munkában önmagát, saját céljait látja, és ebben szépen ki is üresedik.
4, A munka leleplezi a bálványimádásra való hajlamunkat.
A Bibliai fogalmak szerint most lehet, hogy egy kánaánita szoborra, vagy az aranyborjúra gondolunk. De az is lehet, hogy a posztmodern világ tinibálványai jutnak eszünkbe a szórakoztatóipar kínálatából. Tim Keller azonban Luther Márton gondolatait követve bálványnak nevezi mindazt, ami bár jó dolog, de a legfontosabbá tesszük Istenen kívül.
Bálványimádás, ha önmagunk igazolását, beteljesedését Istenen kívül másutt keressük. Ha tudjuk, hogy Isten Krisztusban elfogadott, megbocsátotta a bűneinket, értékesnek lát és semmihez sem fogható jutalmat készített a számunkra, akkor bármi mást hálásan fogadunk, bármi másnak örülni tudunk anélkül, hogy abban keresnénk életünk „megváltását”, igazolását.
Ugyanakkor bármelyik másik parancsolatot szegjük meg, valójában azért történik, mert már megszegtük ezt a legelsőt. Van egy idegen isten a szívünkben, amelytől megváltást remélünk, és amikor azt érezzük, hogy elveszítjük, vagy nem kaphatjuk meg, kétségbeesésünkben már nem állítanak meg a parancsolatok. Ezért hazudunk, ezért vesszük el azt, ami nem járt volna nekünk, ezért gyűlöljük és feszítjük keresztre (akár csak szavainkkal) azt, aki az útjában áll a vélt boldogságunknak… és sorolhatnám.
Isten a munkát a mi örömünkre adta, hogy képmásaként részt vehessünk teremtő munkájában. Ugyanakkor az ember elfordult Istentől, és a munkájában, vagy a munkája eredményében kezdte keresni identitását, önigazolását. Egy másik helyen ezt nevezi Keller a „munka mögötti munkának”. Azaz a vágy, hogy értelmet lássunk az életünkbe, akár pénzben, biztonságban, elismerésben, tökéletességben, produktivitásban, nem fog tudni megelégedni, bármit is érjünk el valójában a munkánkkal. Tovább fog hajtani minket, és ez kiégéshez, összeomláshoz vezet.
A bálványimádás természetesen nem újdonság. Vannak kulturális/társadalmi szinten működő bálványok is. Hagyományos kultúrákban ilyen volt pl. a család, a társadalomban betöltött szerep. Ez igazolta vissza, hogy mennyire vagyunk értékesek, vagy épp ez dolgoztatott halálra bármilyen külső kényszer nélkül.
A modernitás új kultúrájában az individualizmus lépett a hagyományos családi értékek helyére. Csak akkor vagy valaki, ha megvalósítottad önmagad, ha valamiben különlegessé váltál. A modernitás mindenek felett értékelte a kemény munkát.
A posztmodern kultúra immár a technológiai hozzáférést, a jelen új lehetőségeit teszi minden mércéjévé, bármiféle erkölcsi megfontolás nélkül. A fogyasztás, a felhasználás ad értéket az életnek, és profitra van szükség, hogy ez fenntartható legyen.
Amit fontos megértenünk, hogy a bálványok nem jobbak, vagy rosszabbak egymásnál, csak mások. A bajok gyökere ott található, hogy az életünk elszakadt Istentől. A gyógyulás pedig Krisztus váltságában van, nem pedig bármiféle eredményekben.
A megoldás: A munka új története
Az emberi gondolkodás nem annyira szabályok, vagy adatok mentén, mint inkább történetekben működik. Úgy értjük meg, úgy dolgozzuk fel az impulzusokat, hogy egy történetet kötünk hozzájuk. Ez a történet ezért egy előjelet is ad ugyanazokhoz a dolgokhoz. Hogy jó, vagy rossz, hogy megterhelő, vagy felfrissítő, csupán a történet előjelén múlik.
Pl. 2001 szeptember 11. történései, tényei csak a hozzá kapcsolt történetünk alapján válik tragédiává, értékké vagy épp összeesküvéssé. Még én magam, aki nem vagyok amerikai, én is tudom, hol jártam épp aznap, mikor értem haza, hogyan hallottam meg a hírekben, mi történt, mit gondoltam először. Van hozzá egy történetem.
Nos a munkánk reménysége az, hogy a régi történetünket egy új történet, az Evangélium története válthatja le vele kapcsolatban. Minden világnézet mögött van egy történet, amely megvilágítja, 1 Hogyan kellene működnie a világnak, 2, Mi a legnagyobb probléma, ami miatt nem működik így, és 3, Mi a megoldás, hogy a dolgok megváltozzanak.
A különféle filozófiák, így valójában Platon ugyanúgy, mint Marx vagy Freud a teremtett világ egy darabját jelöli meg a probléma forrásaként. Platon számára a probléma forrása a fegyelmezetlen, önző emberek viselkedése, akik számára a hagyományos moralitás lehet a megoldás. Marx szerint a fő probléma a kapitalizmus kizsákmányoló természete, a megoldás pedig a proletariátus hatalomátvétele, a forradalom. Freud szerint a probléma az elfojtott vágyak. A probléma forrása pedig az egyház elnyomó erkölcsi tanítása. A megoldás a vágyak szabad kiélése, az erkölcsi korlátozások eltávolítása.
Az evangélium szerint azonban az egész világ jó. Isten jónak teremtette, ezért egyetlen részletét sem kiálthatjuk ki ellenségnek. Sem a tudatlan embereket, sem a vágyainkat, vagy azok elfojtását, sem a magántulajdont, a gazdagságot, vagy az emberi vezetést.
Ugyanakkor az egész világot megrontotta a bűn, ami hatással lett az élet minden területére, a fentebb felsoroltakra és fel nem soroltakra is. A dolgok azért romlanak el, mert mi magunk lázadtunk fel Isten, a Teremtő ellen. Épp ezért a baj, amivel meg kell küzdenünk, önmagunkban, az Isten elleni lázadásunkban, az Istennel szembeni bizalmatlanságunkban van.
Ez rontotta meg a vágyainkat, amelyek sosem tudnak betelni, ez rontotta meg a munkánkat, amely sosem tud megelégedni, elkészülni. Ez rontotta meg a magántulajdont, amelyben nem ismerünk felelősséget és irgalmat. Ez rontotta meg a másokhoz való hozzáállásunkat is, és fertőzött meg önzéssel, önelégültséggel. És ezt tudnánk alkalmazni az élet minden területével kapcsolatban.
A jó hír azonban, hogy az egész világra megváltás vár. Isten úgy szerette a lázadó embert, hogy Krisztusban váltságot, befogadást, megtisztulást készített el nekünk, és ennek az árát a legfájdalmasabb módon hajlandó volt Ő maga megfizetni.
A megváltás pedig kihat az élet minden területére. Családunkra, testünkre, pszichénkre, tulajdonunkra, és ugyanez az erő hatással lehet a társadalomra, a termelőeszközökre, a profitra csak úgy, mint a munka megannyi területére.
Hogy festene az üzleti életünk, ha az Evangélium története átformálná?
Ha az üzleti haszon, pozíció, biztonság és más hasonló dolgok már nem identitásképző erőként működnének, ledőlnének a bálványok, és Krisztusban egy egyébként az üzleti élet szabályai szerint működő vállalkozásban helyet kaphatnának fontos értékek.
Eszünkbe juthatnak az üzleti élet olyan alakjai, akik Krisztusba vetett hitük miatt nem engedték munkásaikat tönkremenni, hanem bátor új vállalkozásokba fogtak, hogy mindenkinek munkát adhassanak. Vagy azok, akik vagyonuk jelentős részét intézmények alapítására, jótékony célokra fordították.
Hogy festene az újságírás, ha az evangélium új történetet adna mögé?
Az újságírás is voltaképp történetmesélés. Szeretnénk azt gondolni, hogy a jó újságíró tárgyilagos. Sajnos azonban a történetmondás mindig valamilyen oldalról történik. Ha ledőlnek a bálványok, egy keresztény újságíró belső narratívája az Evangélium lesz. Így senkit sem fog isteníteni, sem démonizálni, hisz nincs rá szükség. Micsoda különbséget hozhat ez!
Hogy festene a felsőoktatás Krisztusban?
A régebbi korokban a felsőoktatás a bölcsesség megőrzésének, továbbadásának helye volt. A felvilágosodástól kezdve egyre inkább csak az empirikus tudományokat becsüljük tudományokként. Ez pedig komoly kihívás a bölcsészet számára.
C.S Lewis rámutat, hogy a régi bölcsek „elsődlegesen arra a kérdésre keresték a választ, hogy a lélek miként igazítható a valósághoz, s a választ a tudás, önfegyelem és az erény triászában találták meg… az alkalmazott tudomány ezzel szemben egyaránt arra keresi a választ, hogy a valóság miként igazítható az ember kívánalmaihoz, a választ pedig a technika adja meg.”
Ezen a ponton Tim Keller az amerikai egyetemek és elitoktatás rákfenéjére is rávilágít. Ugyanis az elit egyetemek egyre inkább elérhetetlenek a középosztály számára is, így a tudományos élet egyfajta privilégiuma lett egy szűk körnek, amely ilyen módon a legritkább esetekben találkozik a hétköznapi emberekkel, és a válaszokat leginkább a saját kérdéseire keresi.
A rangos amerikai egyetemeket azonban annakidején szigorú protestáns közösségek hozták létre, akik az egészséges és üdvösségre jutott ember életét nem az erős önbecsülésben, hanem az alázatban mérték le. Ez az alázat azonban mostanra kiveszett a legmagasabb tudományos körökből.
Képzeld el, ha a legmagasabb tudományok szintjén megjelenne a Krisztusban kapott boldog alázat! Milyen lenne a tudomány, ha újra a tanulni vágyó, alázatos és felkészült diákokat támogatná, és az igazságot keresné a kényelmes és az új helyett?
Hogyan néz ki a művészet világa, ha az evangélium hatással van rá?
A művészet évezredeken keresztül fontos funkciót töltött be a vallások életében, mára azonban a művészetek igyekeztek kitörni ebből a kizárólagosságból.
Persze ma is vannak művészek, akik a tömegek igényeit szolgálják ki, negédes, egyszerű, jól emészthető stílusban mondják azt, amit mindenki hallani szeret, pl. romantikáról, szépségről, humanitásról. Az „igazi” művészek megvetik azokat, akik kiszolgálják az ilyenfajta igényeket. Számukra az „önkifejezés”, az „eredetiség” a legfontosabb szempont.
Valójában azonban bennük is dolgozik mélyen a saját világnézetük, saját bálványaik, saját változhatatlan dogmáik. Ezek a kimondatlan vallások azonban gyakran nem adnak reményt és szépséget senkinek.
A kereszténység egyszerre pesszimistább és optimistább is az emberrel kapcsolatban. Az ember elveszett, képtelen önmagán változtatni. Eközben azonban létezik a jó, amely győzni tud a reménytelenség felett, de ezt kegyelemnek hívják.
Hogy néz ki az orvostudomány és a gyógyítás az Evangélium fényében?
Nemrég ezt írtam a sebészorvosnak, aki egy baleset után megműtött, és talpra állított:
„Az orvos nem Isten, de Isten képmása különleges módon. Mindaz, ami miatt jó és ami miatt nehéz embernek lenni, ott van ebben a szakmában.”
Sok hívő egészségügyi dolgozó beszámolt arról Keller kérdésére is, hogy talán ebben a szakmában a legkönnyebb az identitásunknak feloldódni a munkában. Mivel az orvos (és persze minden gyógyító szakember) jót tesz, ez elvileg visszaigazolja a felsőbbrendűség érzését. Ugyanakkor nagyon sok hálátlansággal, fenyegetéssel is találkoznak munkájuk során, az emberekben lévő irreális elvárásokból fakadóan.
Könnyű itt elfásulni, cinikussá válni. Sok hívő orvos beszámolt arról, hogy épp az evangélium volt az, aminek a fényében észrevette, amikor ez a közöny és sértett identitás rátelepedett az életükre.
Az orvostudomány felaprózódott. Olyan hihetetlen mennyiségű tudás és tapasztalat gyűlt össze, hogy egy-egy orvos csupán az emberi egészség egyetlen pici területét képes egy élet munkájával kiismerni. Ezért a másik nagy kísértés, hogy az orvos ne az embert, csupán egyetlen szervet gyógyítson.
Az evangélium arra figyelmeztet, hogy az ember nem csak hogy egész, hanem így, egészében Isten képmása. Egy hívő orvos számára ez egy nagyszerű kihívás, hogy az egész embert gyógyítsa, együttműködve más medikus és mentális/spirituális szakemberekkel, felismerve a saját határait.
Hogyan formálja át az Evangélium a te szakmádat?
Mik azok a dogmák, narratívák, amik meghatározzák a szakmádban uralkodó világnézetet? A te szakmád számára mi a baj a világban? Mi ellen kell szakemberként harcolnod? Vajon mi történne, ha az Evangélium narratívája árnyalná ezt a világképet?
Milyen bálványokat állított fel a te szakmád, amiből kollégáid az identitásukat építik? Mi történne, ha Krisztusban kapott identitásodat tennéd a munkádban is ennek a bálványnak a helyébe?
Mi az, ami a szakmádban megoldhatatlan probléma Krisztus nélkül? Mi történne, ha Krisztus belépnek a „műhelyedbe”?
Mi történne, ha a hozzád forduló embereket az Ő szeretetével szolgálnád ki akkor is, ha egyébként fizetést kapsz érte?
Mi lenne, ha úgy végeznéd a munkádat, mint ha maga Krisztus hívott volna el erre, és ő kérne számon?
Hogyan működhetünk együtt nem-keresztényekkel?
A felmerülő kérdés: Ha az evangélium szerint minden ember bűnös, és kegyelem nélkül képtelen a jóra, mit várhat egy hívő ember egy szekuláris munkahelyen? Nem nekünk is azt kellene tennünk, mint amit az Amishok csinálnak, kivonulva a társadalomból?
Ezen a ponton meg kell értenünk az általános kegyelem és a különös kegyelem fogalmát. A különös kegyelem az, hogy te megismerhetted Krisztust, és bűnbocsánatot, új életet és üdvösséget kaptál. Ez az, amit talán a munkatársaid nem ismernek, és most úgy érzed, nagyon távol is állnak ettől.
Mégis, lehetséges, hogy a munkatársaid ennek ellenére jobb szakemberek, elkötelezettek, és láthatod, hogy néha elképesztően pozitív erkölcsi hozzáállást mutatnak. A reformáció szerint ez Isten általános kegyelme. Azaz még a lázadó világot sem hagyta magára. Azért, hogy a világ ne zuhanjon a káoszba, az emberekben működik sok olyasmi, ami végsősoron Isten ajándéka. Igényesség, igazságérzet, belső erkölcsi iránytű, még ha ellent is mond a világnézetüknek.
Épp ezért nekünk is az a feladatunk, hogy beilleszkedjünk Isten teremtett világába. Szabad kapcsolódnunk egyébként nem hívő emberekhez, hálát adhatunk a jó tulajdonságukért, elkötelezettségükért. Tudunk együtt jó dolgokat építeni. Ugyanezért kell imádkoznunk országunk vezetőiért, a politikai színskálától függetlenül. Ugyanezért kell együttműködnünk a hatóságokkal, betartanunk hitetlenek által hozott szabályokat, ha azok a közösség javát szolgálják.
Sőt! Néha a szekuláris kultúra, művészetek területén láthatunk olyan alkotásokat, amelyek megvilágítják Isten kegyelmét. Ott láthatjuk pl. egy nem hívő író narratívájában az evangélium bizonyos mozzanatait.
Az, hogy nem veszünk részt a világ bűnös cselekedeteiben, még nem jelenti azt, hogy ne tudnánk kapcsolódni a világunk, a közösségünk érdekeihez, kultúrájához, vagy munkájához.
Hogyan tudunk érvényt szerezni a keresztény etikának?
Tim Keller illusztrációként egy olyan történetet hoz, amely minket is meg kell rémítsen. Egy olyan megtörtént esetet mutat be, amelynek szereplője egy egyébként szorgos, becsületes, barátságos ember, aki egy befektetési banknál dolgozott. Történetesen nagyon jól teljesített olyan ügyletekben, amelyek később a 2008-2009-es összeomláshoz és az ügyfelek tömeges tönkremeneteléhez vezetett. Munkája során fel sem merült benne, hogy bármi rosszat is csinálna. Azonban a kirúgása után nyilvánvalóvá vált, hogy amit a munkájában az elvárásokat követve tett, etikátlan és veszélyes volt.
Valójában a 2008 előtti időszakban egy egész iparág foglalkozott olyan dolgokkal, amelyeket mindenki csinált, nem minősült illegálisnak, nyereséggel kecsegtetett, de később világszintű összeomlást okozott. Egy egész társadalom hamis identitása és bálványai mozgatták mindezt, és csupán kevesen vették észre, hová is vezet mindez.
A 2008-as válság rámutatott arra, hogy az a naiv elképzelés, hogy majd a piac szabályozza magát, megbukott. A piaci érdekek, a profit, a kor és kultúra általános bálványai képesek félrevinni egy egész iparágat, és összeomlást, hihetetlen károkat okozhatnak az egész társadalomnak. A szigorúbb, vagy részletes szabályozás azonban ugyanúgy károkat okoz, és nem képes lefedni minden problémás kérdést.
Ez pedig arra figyelmeztet, hogy nem erkölcsi szabályokat kell megállapítanunk, ha hívőként etikusan szeretnénk végezni a munkánkat, vagy építeni a vállalkozásunkat. Inkább egy erkölcsi iránytűre van szükségünk.
Hogyan tekintünk életünk céljára? Isten örökkévaló szeretetében lesz helyünk az örökkévalóságban.
Hogyan tekintünk az emberre? Nem eszközként, humán erőforrásként, hanem Isten képmásaként. Pál apostol is erre figyelmeztette a kor rabszolgatartóit: legálisan lehet rabszolgád, de tudd, ő is Isten képmása, akkor is, ha nem hívő, vagy épp bosszantóan viselkedik. Tudd, hogy te pedig szintén szolga vagy. Méghozzá Krisztusé! Hogyan tekintünk ügyfeleinkre, munkatársainkra, főnökeinkre?
Korábban már szóltunk a munka mögött rejtőző munkáról. Beszéljünk most a pihenés mögött rejtőző pihenésről: Krisztusban meg tudunk pihenni az önmagunknak és másoknak való bizonyítástól, a hamis bálványok hozta hamis identitásoktól, ezért lehet erőnk elengedni azt a nyomást, ami a munkát sokszor véget nem érő taposómalommá, vagy egyenesen csatamezővé alakítja.
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok… vegyétek magatokra az én igámat…
azaz a Krisztusban kapott új identitást, az ezzel járó feladatokat és szolgálatot. Ez ad lehetőséget a megpihenésre, az örömteli munkára bármilyen alacsony, vagy kvalifikált munkakörben, és biztos iránytűt a jó döntésekhez.